A női élet szükségleteként régóta létezik az egészségügyi betét használatához hasonló termék prototípus. Az ie 15. században az egyiptomi nők puha papiruszt használtak menstruációs szükségleteik kielégítésére. Hippokratész, a nyugati orvoslás megalapítója azt írta, hogy a görögök a Kr.e. V. században egy kis fadarab köré tekert pamutcsíkokból készült tampont használtak. Az ókori kínai nők hosszú fehér szövettörülközőt használtak a menstruáció megküzdésére, minden csere után vízzel és timsóval mosták őket, az ókori rómaiak gyapjút használtak, és az "egészségügyi betétekhez" hasonló egyéb anyagok voltak: papír (Japán), növényi rostok (Indonézia), szivacs és fű (Közép-Afrika).
A Menstruációs Múzeum azt mutatja, hogy a legtöbb pre{0}}modern nő általában nem használt menstruációs termékeket, hanem egyszerűen hagyta, hogy a menstruációs vér a ruhájára áramoljon. A 20. század első feléig a nők egyes országokban és régiókban még mindig használtak újrafelhasználható szövetcsíkokat. Az első világháború idején a francia ápolónők megfigyelték, hogy a sebkötésre használt cellulóz jobban felszívja a menstruációt, mint a ruhacsíkok, a "szálas pamut" találmányát eldobható kötszerekben és kapcsolódó termékekben alkalmazták, az ápolónők az eldobható kötszerek előállítási módjára hivatkozva kaptak ihletet, pamut vagy sajtba csomagolt szövet felhasználásával, saját születésű "disposkinitary"-k készítéséhez. Az 1920-as évek elején Kimberly Clark bevezette a Kotex egészségügyi betét márkáját, amelyet a "cotton" (a "c" betűt "k"-re cserélve angolul) és a "textúra" kombinációjáról neveztek el. Abban az időben minden egészségügyi betét márkához pánt kellett a rögzítéshez. A legtöbb jelenlegi betétnek van egy kötőbetétje, amely illeszkedik a fehérneműhöz, így nincs szükség pántokra.